1. rész

Újra "itthon".

Fáradtan vágtam be magam után az új szobám ajtaját, miután nagy nehezen felcipeltem a rengeteg bőröndömet a lépcsőkön. Tekintetemet végig pásztáztam a tágas helyiségen, majd nyugtáztam magamban, hogy az elkövetkező pár évet itt fogom tölteni.
Egy eddig ismeretlen izgalom fogott el, egy kis szorongással és félelemmel vegyítve. Nem tudtam, mi fog történni ezen a helyen, nem tudtam mire számíthatok, teljesen megrémített a tudat, hogy a szülőföldemnek nevezett terület számomra teljesen ismeretlen volt. Három éves koromban költöztem Miamiba a szüleimmel. Soha nem foglalkoztatott Ázsia, és a keleti kultúra állt tőlem a lehető legtávolabb. Semmit sem tudtam a hazámról, az itteni szokásokról, csakis kizárólag a nyelvet tudtam, és tanultam az elmúlt évek során. Soha nem hittem volna, hogy valaha is visszatérek ide, most mégis itt vagyok Szöul szívében. Vajon képes leszek valaha is beilleszkedni? Tudni fogok barátokat szerezni?
Emiatt annyira nem is aggódtam, hiszen még ha nem is szerzek egyet se, az amerikai barátaim mindig mellettem lesznek, ők az igazi családom.
Két teljes napom van felkészülni az iskoláig. Addig rendeznem kell magamban a gondolataimat, egyenruhát kell vennem, be kell rendezkednem a szobámban, és vásárolni sem ártana, hiszen a mostani ruháim eléggé másak az itteni divathoz képest.

Elérkezett a nagy nap. Ideges vagyok, és rémült. Fogalmam sincs mi vár rám a hatalmas épület falain belül.
Szerencsére a középiskola elfogadta az eddigi tanulmányaimat, és folytathatom a negyedik osztályt, mindenféle vizsgák letétele nélkül.
Idegesen tördeltem az ujjaim, miközben ismét az egész alakos tükör elé álltam, hogy utoljára végignézhessek magamon. Az egyenruhát még mindig borzalmasnak találtam, a fehér és drapp színű anyag teljesen hátrányos a számomra. A térdig érő szoknya pedig egyenesen az őrületbe kergetett, de legalább azt sikerült átszabatni a varrónővel a hétvégén, így nem áll olyan borzalmasan. Már csak abban reménykedtem, hogy a tanárok nem fognak megszólni miatta.
Hosszú, mogyoróbarna fürtjeimet szabadon hagytam, a sminkemet az elmúlt évek alatt először szolidabbra vettem, az erős pink körmeimet pedig babarózsaszínűre festettem át. Alig tudtam magamra ismerni. Máris utáltam ezt az iskolát, és a szigorú szabályait. A régi iskolámban semmi ilyesmire nem volt szükség, nem szabták meg a diákoknak, hogyan és mibe járjanak be az órákra.
Egy mély sóhaj kíséretében vettem a kezembe az iskolatáskámat, majd elhagytam a házat, miután gondosan bezártam annak ajtaját és a kaput. Sajnos még nem volt időm fogadni egy házvezetőnőt, aki a segítségemre lenne. Ilyenkor éreztem csak igazán a szüleim hiányát, akik nem tartottak velem.

Erőtlenül dobtam le magam a hófehér Mercedes ülésére. Beindítottam a motort, majd elhajtottam a ház elől. A GPS-re hagyatkozva kerestem meg a Seoul High School-t, ahol mától kezdve tanulok.
Nagyjából húsz perc kocsikázás után találtam meg az épületet, amely kívülről nem is néz ki olyan rosszul, mint ahogyan azt én hittem. Először az iskola mögötti parkolóba vettem az irányt, ahol egy kisebb tömeg gyűlt össze.
Próbáltam megőrizni a higgadtságomat, és természetesnek venni mindazt, ami körülöttem zajlik, annak ellenére, hogy úgy éreztem magam, mintha egy idegen bolygón lennék.
Az iratkozási papírokat és a tankönyveket már pénteken megkaptam az iskola igazgatójától, így egyből mehettem az első órámra, ami szerencsére matek volt.
Vetettem magamra egy utolsó pillantást a visszapillantó tükörből, majd némi magabiztosságot erőltetve magamra, szálltam ki az autómból. A tömeg, amely egy perccel előtt alig négy-öt személyből állt, mostanra a háromszorosára nőtt, és az összes szempár rám tapadt. Szerencsére a napszemüvegem alól, amit pont az ilyen esetek miatt tettem fel, nem látszódott az ijedt képem és az elkerekedett szemeim. Egy gombnyomással lezártam a Mercedes ajtaját, majd a bejárat felé vettem az irányt.
Az épület belseje barátságosan hatott. A világoskék és fehér falai nyugodtságot árasztottak. A rengeteg növénynek köszönhetően a levegő tiszta és friss volt, ami igazán ritka egy olyan iskolában, ahol ennyi diák van. A tisztaság és a higiénia is kifogástalan, remélem az itt tartózkodó diákokban is ilyen kellemesen fogok csalódni.

Az emeletre érve azonnal megláttam az új osztályom termét, melynek ajtaja felett egy 201-es szám díszelgett.
Magabiztosan vettem felé az irányt, viszont a küszöb előtt megtorpantam. Az órámra pillantottam, amely szerint még tíz perc volt az óra kezdetéig. Nem szerettem volna sokkal a tanár előtt bemenni.
A kezembe szorított napszemüveget a táskám mélyére helyeztem, majd elindultam felfedezni a folyosót.
Pár méterre az osztályteremtől, megpillantottam a szekrénysorokat, ahol a diákok tanszerei és egyéb holmijai találhatók.
Emlékeim szerint a 304-es szekrény az enyém. Elővettem az igazgatótól kapott kulcsokat, majd a zárba helyeztem és elfordítottam azt. A felesleges könyveket bepakoltam, és csak a matekkönyvet hagytam magamnál. Újra bezártam a sötétkék fémszekrényt, a kulcsot pedig a táskámba tettem. Már fordultam is volna vissza a tanterem felé, mikor tőlem egy fejjel magasabb fiú mellkasának ütközött az arcom.
Először kicsit megilletődtem, majd felnéztem rá.
Nyugodtan könyveltem el magamban, hogy az iskola nem csak idétlen kinézetű, igénytelen ficsúrokkal van tele.
Egy szigorú tekintetű, barna, belőtt sérós fiú állt előttem. Arcáról egyetlen érzelmet sem lehetett kiolvasni, félelmetes, sötét szemeit rám meresztve bámulta íriszeimet.
- Mit bámulsz? - kezdeményeztem a beszélgetést nem túl kedvesen.
- Új vagy? - jött a válasz, mély, férfias hangon.
- Miből gondolod, hogy új vagyok? - vontam fel egyik szemöldökömet.
- Ha nem lennél, már láttalak volna itt korábban. - húsos ajkaira egy kaján mosoly ült ki, majd egyik kezével a mögöttem lévő szekrényt támasztotta meg, ezzel csökkentve azt a kevés távolságot is, amely az arcunk között volt.
- Elárulnád végre, hogy mit bámulsz? - fontam össze magam előtt a kezeimet.
- A szekrényem előtt állsz. - jelentette ki egy kis gúnnyal a hangjában, mire felhúzta egyik szemöldökét.
- Elnézést. - vágtam vissza cinikusan, el akartam állni az útjából, de másik kezével is a szekrényre támaszkodott, nem hagyva egérutat a számomra.
- És szerinted így mégis hogyan álljak el az útból? - törtem meg a pár másodperces csendet.
- Külföldről jöttél? - kérdésemet figyelmen kívül hagyva folytatta.
- Ezt mégis honnan tudod? - illetődtem meg kérdésén.
- Más lányok már rég sikoltozva rohantak volna el előlem, ha csupán öt centi távolság lett volna az arcunk között, te pedig még csak zavarba sem jöttél. - húzta mosolyra az ajkait.
- Engem ne hasonlíts össze másokkal, én nem tartozom azok közé a hisztériás libák közé, akik sírva rohannak az anyjukhoz ha egy fiú túllépi a tisztes távolságot. - vágtam vissza.
- Ezt jó hallani. Úgy tűnik, nem foglak megkapni olyan hamar, mint akármelyik másik lányt. Ez tetszik... - harap alsó ajkába. Nevetésem akaratlanul is feltört, mire értetlenül bámult rám.
- Álmodozz csak... Most pedig, ha megbocsátasz, nem szeretnék elkésni az első napomon. - bújtam ki a keze alól.
- Hát legyen. Később még találkozunk. - kacsintott egyet, mire én csak egy fintorral válaszoltam, majd visszafordultam az osztályterem felé.
Az ajtóba érve megpillantottam egy középkorú nőt, aki mosolyogva pillantott rám.
- Te lennél az új diák, jól gondolom?
- Igen. Üdvözlöm, Hwang Sura vagyok. - hajoltam meg előtte illedelmesen.
- Köszöntelek az iskolában Sura, Han tanárnő vagyok, és én adom elő a matematikát. Mielőtt elkezdődik az óra, bemutatkozol az osztályod előtt.
- Igenis. - hajoltam meg ismét, majd mindketten beléptünk az osztályba.
A zavaró zajogást azonnal kínos csend váltotta fel. A szívverésemen kívül, melyet most a torkomban éreztem, semmi mást nem hallottam.
A tanári asztal elé álltam, és a tanárnő egy bátorító mosoly kíséretében jelezte, hogy kezdhetem a bemutatkozást.
- Hwang Sura vagyok, Miami-ből jöttem és remélem hamar be tudok majd illeszkedni. - hajoltam meg az osztályom előtt, mire a legtöbb tanuló összenézett, és halk pusmogásba kezdett.
- Nocsak, egy dögös amerikai cica! Végre egy kis szórakozás... - szól közbe egy férfi hang, melynek tulajdonosa a legutolsó padsorban ült. Szemeim egy pillanatra rá tévedtek. Egy magas, tipikus "rosszfiús" kinézetű, jóképű alak volt. Húsos ajkai mosolyra húzódtak, miközben egyik kezével a dús, barna tincseibe túrt.
- Jongin, most azonnal fejezd be! - mordult rá a tanárnő.
- Sura, ott egy szék, kérlek foglalj helyet. - mutatott a tanárnő az üres padra, amely pont Jongin előtt volt. Tekintetemet az új padtársamra vezettem, aki valószínűleg egy stréber lehet, hiszen most is a könyvét bújta.
Elindultam a pad felé, miközben egy pillantást vetettem a hátsó sorban ülő Jonginra. A fiú szemei a szépen kidolgozott, izmos lábaimon kalandoztak el.
Kihúztam a széket, majd helyet foglaltam. A padtársam szinte azonnal felpillantott, majd nagy mosollyal az arcán, üdvözölt.
- Szia! Jun vagyok! - biccentett egyet a fejével.
- Én pedig Sura, nagyon örülök. - viszonoztam a mosolyát, majd elővettem a tankönyvemet és kinyitottam az adott lecke oldalán, és elkezdtem oldani a feladatokat, ahogyan azt a tanárnő kérte.
Nagyjából tíz perccel később már az egész oldallal készen voltam, és unalmamban elkezdtem az osztályt pásztázni, megfigyelni az osztálytársaimat. A lányok közül a legtöbb plázacicák közé sorolható, a másik része pedig tipikus tanulási mániában szenvedhet. A fiúkat elnézve, legtöbbjüket a telefon és különböző játékok érdekelték, hiszen a nagy részük a pad alatt játszott.
- Sura, valami probléma van? Esetleg nem éred valamelyik példát? - szólalt meg a tanárnő kedvesen.
- Nem tanárnő, csak már készen vagyok. - válaszoltam.
- Máris? Akkor leellenőrizném őket, kérlek hozd ki a könyvedet.
Azzal már fel is pattantam, és olyan magabiztossággal vonultam a tanár elé, mintha mindig is ennek az osztálynak a része lettem volna. Átnyújtottam a könyvemet és türelmesen kivártam, amíg a tanárnő leellenőriz egy-egy példát.
- Ez fantasztikus! Igazán ügyes vagy, hiba nélkül oldottad meg az egészet. - dicsért meg.
- Köszönöm szépen. - hajoltam meg előtte, majd visszasiettem a helyemre.
- Nem csak szexi, de még okos is... Ezt már szeretem. - tette a megjegyzést a hátam mögött ülő fiú, azaz Jongin. Kijelentésére csak megforgattam a szemeimet.

Az elkövetkező órák szintén jól és meglepetésemre elég gyorsan teltek.
Kémián és biológián ismét megcsillogtathattam a tudásomat, ezzel a tanárok szívébe lopva magam.
Nem gondoltam volna, hogy már az első napon ilyen jól szerepelhetek, de büszke vagyok a mai teljesítményemre.
Kicsöngettek az utolsó óráról is. Hamar összeszedtem a cuccaimat, és az ajtó felé vettem az irányt, viszont Jongin megállított előtte, amin már meg sem lepődtem.
- Hé, Miss Amerika, mit csinálsz este? - támaszkodott meg az ajtófélfán, szemeivel pedig az enyéimet kereste.
- Miért is kellene veled megosztanom? - összefontam magam előtt a kezeimet, próbáltam gyorsan lerázni őt, már kezdett irritálni a folytonos beszólogatásaival és a nagyképűségével.
- Este lesz egy kis összejövetel az egyik haveromnál, gondoltam eljöhetnél. - kijelentésére kicsit meghökkentem. Nem is ismerjük egymást, és máris buliba hív?
- Felejtsd el. - ellenkeztem.
- Este kilencre legyél kész, érted megyek. Hol is laksz?
- Ne is mondj semmit, kiderítem anélkül is, hogy megmondanád. Este kilenc. Ne kelljen rád várnom, különben nem lesz jó vége. - szavai teljesen lesokkoltak. Még reagálni sem hagyott időt, és már el is tűnt előlem. Téved, ha azt hiszi, hogy engem bárhová is elrángathat.

Dühösen lépdeltem a szekrénysorok elé. Sietősen pakoltam vissza a táskámba a szekrényemben pihenő könyveket, majd vissza bezártam azt. A nap már lemenőben volt, sápadt sugarai alig világították meg a folyosót. A félárnyékban egy felém közeledő alak rajzolódott ki. Vonásai ismerősek voltak, mintha már láttam volna korábban. Ahogyan közeledett felém, felismertem benne azt a személyt, akivel órák előtt összefutottam.
Remek, még csak ő hiányzott.
- Nocsak, megint összefutunk. - lépett elém a magas fiú, ezúttal barátságosabb vonásokkal az arcán. Annak ellenére, hogy ezúttal lágyabbnak tűnt, volt benne valami különleges. Egyszerre titokzatos, félelmetes és mégis nyugodtság árad a személyéből, amely engem is nyugodtságra kényszerített.
- Mondanám, hogy örülök a viszontlátásnak, de...
- Elárulod a neved? - vágott a szavamba.
- Hwang Su Ra. És én kit tisztelhetek a személyedben? - váltottam formális beszédre.
- Oh Se Hun. - biztosíthatlak afelől, hogy ezt a nevet soha nem fogod elfelejteni, Miss Hwang.